Két kicsivel a világ másik felére egyedül…hogyan?!

A gyerekek apukája a munkájából fakadóan évente 2-3 alkalommal eltölt pár hetet a világ különböző pontjain, leginkább olyan pontjain, ami nem a szomszédban van…

Előttem is sokat utazott a munkája miatt, mióta együtt vagyunk fokozatosan rázódtam bele a távollétébe. Egy éve voltunk együtt, mikor egy hónapra elutazott Balira, akkor a kutyánkkal maradtam itthon egyedül. Az sem volt könnyű, bevallom, de visszagondolva semmiség a gyerekekhez képest… A munkája letelte után egyedül repültem utána, ez volt az első hosszú repülőutam és egyben az első, hogy egyedül utaztam. Kicsi félsz volt bennem, hogy vajon, hogy fogom tudni megugrani ezt az utat, de visszagondolva, alaptalan volt a félelmem, hiszen nagyjából könnyebb rossz buszra szállni a városban, mint eltévedni a reptéren a járatok közt… Csak azért mesélem el ezt is, mert Balin döntöttük el, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, mindenünk megvan, szeretjük egymást, legyen kisbabánk. A következő útján, mint kiderült várandós vagyok a kislányunkkal, így azt, hogy apa lesz, egy gyors telefonhívásból és messengeren átküldött képből tudta meg, az időeltolódás miatt, és mert annyira izgatott voltam a két csík látványa miatt, hogy nem bírtam magammal, azonnal elakartam mondani neki is, hogy a születésnapomon a legszebb ajándékot kaptam, két csíkkal a terhességi teszten és egy kis borsószem formájában a hasamban. Ekkor kb 4 hetes voltam, a pár hét, amíg egyedül voltam nehéz volt. Egy elvesztett baba után nehéz volt az első időben egyedül lenni, félve attól, hogy megint megtörténik…9 hetesen utaztam utána Dél-Afrikába, egy kedves barátnőm társaságában, így legalább nem egyedül kellett mennem. 7-8 hónapos várandós voltam a kislányommal, mikor 2 hónapra megint nélkülözni kellett a párom jelenlétét, itt abban reménykedtem, hogy semmiképp sem érkezzen előbb, mint kéne.. Szerencsére megvárta a saját idejét, és azt is, hogy az apukája hazaérjen. A következő időkben 1 éves volt a kislányom, mikor 1 hónapot töltöttünk külön, előtte két hete költöztünk a házunkba, amit még egyáltalán nem éreztem az otthonunknak, rettegtem éjszakánként, hogy valaki betör hozzánk (igen, ez nagy parám), és abszolút nem éreztem jól magam abban az egy hónapban, közben pedig igyekeztem mindent megteremteni a kislányunknak, hogy ő jól érezze magát… majd egy kicsit hosszabb szünet után, egy 2,5 évessel és egy 3 hónapos babával "maradtam egyedül", ami bevallom, maga volt a pokol.. Bár felváltva voltak itt a nagymamák, mégis nagyon rossz hetek voltak… A kislányomnál beütött a tesóféltékenység, mindent megtett annak érdekében, hogy vele foglalkozzak, és persze számomra nem a legjobb módszereket választotta, az ő részéről persze teljesen érthető volt a viselkedése, hiszen a tesó érkezése alapjaiban "rengeti" meg az addigi családi működést, ráadásul az apukája sem volt itthon, és az is megkavarta szerintem, hogy a mamák pedig itt voltak sokat, úgyhogy minden nap sírva vártam, hogy vége legyen annak a nagyon-nagyon hosszú 5 hétnek… de egyszer csak vége lett.. ezt is túléltük… A következő megpróbáltatás már a helyzethez képest simán ment.. A kisfiam már majdnem 2 volt, a kislányom pedig elmúlt 4, egy teljesen más helyzetben maradtunk itthon mi hárman… Hozzá kell tennem, hogy ha apa itthon van is, van, hogy hetekig alig látjuk, ébredés után (vagy már előtte) elmegy dolgozni, és gyakran csak altatás után ér haza, úgyhogy már edzett vagyok abban, hogy toljam le a napokat, heteket valójában egyedül a két kicsivel.. Szóval ez, a legutóbbi távollét a többihez képest easy volt, a nagyobb oviban, a kicsi délelőtt már bölcsiben, szóval tettük a dolgunk.. Viszont, ami most következik, attól valójában be vagyok tojva.. Apa április vége felé elutazik, mi pedig majd május közepén csatlakozunk hozzá a világ másik felén, Mexikóban. A hétköznapoktól már nem parázom, ovi, bölcsi toljuk, ahogy szoktuk… Viszont az odaút gondolatától valójában ki vagyok rendesen… Egyedül simán letolnám, minden aggodalom nélkül, de két kicsivel? A kislányom egy éves volt, mikor egyedül repültem vele Ciprusra, de hát na, Ciprus itt van a szomszédban, de Mexikó?? Ráadásul nyilván nem Mexikóváros, ahova a gép érkezik… Ha minden igaz, tizenóra repülés, egy átszállás után, ott még meg kell szállnunk éjszakára, onnan egy belföldi repülővel megint utazni, onnan pedig egy majd 4 órás buszút vár ránk… Te nem lennél betojva? Fogalmam sincs egyelőre, hogy fogják bírni a hosszú utat, az időeltolódást, én hogy fogom bírni, hogy nem csak utaznom kell, ami valljuk be alapjáraton fárasztó tud lenni, de szórakoztatnom, ellátnom kell két kicsit egyedül. Jó persze, most jön a csavar, nem teljesen egyedül utazunk, elvileg egy barátnőm és a 2,5 éves kisfia is utazik velünk, ugyanazon okok miatt, mint mi, ők is családegyesítenek egyet a világ túlfelén. Annyiból könnyebbség talán, hogy valójában még sem leszünk teljesen egyedül, mert mondjuk pisilni el tudok menni, rábízni a gyerekeket, de nyilván mindenki a saját gyerekének a dolgaival lesz elfoglalva, és minden gyerek a saját anyukáját fogja "nyúzni" mindenért, és persze így van rendjén… Egyik pillanatban nagyon laza vagyok, megoldom majd simán, lesz, ami lesz, abból hozzuk ki a legjobbat, másik pillanatban rám jön a para, hogy képes leszek-e végig csinálni (nyilván, hisz nincs más választásom) vagy inkább az, hogy hogyan… hogy mindenki a lehető legjobban érezze magát az út során, a gyerekek ne egy feszült anyát kapjanak, hisz a kis radarjaikkal rögtön megérzik, és ők is befeszülnek, amitől, ha nem vagyok tudatos én is jobban befeszülök és elkezdődik a végtelen körforgás... Szóval próbálom magam felvértezni lelkileg, és mindenféle eszközzel, amivel lefoglalhatom őket majd, de bízom a legjobbakban, és abban, hogy a gyerekek sokkal-sokkal rugalmasabbak valójában, mint mi felnőttek, és ha én stabil, és nyugodt vagyok, ők is simán lehúzzák ezt a hosszú utat, és a végén ott leszünk együtt, mindannyian egy gyönyörű helyen… na jó, arról még nem szóltam, hogy hazaérkezésünk után egy héttel apa megint útra kel 5 hétre, de foglalkozzunk egyelőre csak a következő helyzet megoldásával, ráérek majd kigondolni az utána következő apa nélküli időszakot…